A stresszelő stressz

Néha pontosan akkor vesznek erőt rajtunk a stresszes érzelmek, amikor megjelennek. Vagyis, a stresszes érzelmek megjelenésével nagyon sokan attól kezdenek tartani, hogy ezek soha többé nem tűnnek el és mindvégig itt fognak maradni. De az örök igazság itt is érvényes: ez is elmúlik. S miközben ezt mi mind tudjuk, mégis miért jelenik meg ez a félelem? A válasz abban rejlik, hogy túlságosan azonosulunk mindazokkal a gondolatokkal, érzelmekkel, amelyeket megélünk. Azt hisszük, hogy mi ezek a gondolatok, érzelmek vagyunk, főleg ha már korban előrehaladva 10-20-30 éve ezeket éltetjük.

Alex Korb neurológus rámutatott arra, hogy ha eltörjük a karunkat, ritkán mondjuk azt, hogy „eltörtem a karom”. Ehelyett azt mondjuk: „Eltört a karom.” Egy másik nagyon erős azonosulás az elménkkel az, hogy amikor stresszesek vagyunk, ahelyett, hogy azt mondanánk: „Stresszes gondolatok, érzelmek vannak bennem”, azt mondjuk: „Stresszes vagyok”.

S annak ellenére, hogy igyekszünk távol maradni a negativitástól, a mindenféle média „beengedésével” mégis ezt engedjük érvényesülni az életünkben. Erre rátesz, hogy a közösségi hálókon megnézzük mások fényes életét. Csoda-e, hogy amikor szomorúak, dühösek vagy megbántottak vagyunk, akkor azt érezzük, hogy valami baj van velünk. Azonnali megoldást akarunk, és súlyosbítjuk a helyzetet azzal, hogy a megjelent stressz miatt kezdünk aggódni.

Igazából egyetlen érzelem sem negatív; Még a gyász és a veszteség fájdalma is funkciót tölt be: segítenek tanulni és növekedni.